Nem mindig a legterebélyesebb fa adja a legnagyobb árnyékot, és a mesékben is a legkisebb fiú és nem a legnagyobb, a legerősebb viszi a legtöbbre. Tudnunk kell becsülni a „közkatonákat”, akiknek a tevékenysége nem annyira látványos, mint amennyire hasznos. Nélkülözhetetlen.
Tegnap délben kísértük utolsó útjára a 75 esztendős korában elhunyt Sánta Gyulát, a hatvani közélet és sportélet legendává nemesült alakját.
Még tartott a II. világháború, amikor – 1945. január 18-án, Hatvanban – megszületett. Azokban az években cseperedett, amikor az embereknek hamar meg kellett tanulnia a kicsi jónak is örülni. Gyula bácsi számára a sport lett ez a „kicsi jó”. Kortársaihoz, pajtásaihoz hasonlóan, szinte mindent kipróbált, atletizált, tornázott, kézilabdázott – de, az igaz szerelem, amellyel egy életre eljegyezte magát, a futball lett.
Imádta a focit, és amikor kiderült, nem lehet belőle igazán nagy futballista, máshol kereste a helyét a pályán. Apósa javaslatára tett játékvezetői vizsgát, később pedig ellenőr is lett. Sikeresnek számított, működését Aranysíp-díjjal is elismerték, ám a következő években kiderült az is: létezik számára még ennél is sikeresebb pálya.
Sportszervezőként, sportvezetőként lett a hatvani sportélet elismert, megbecsült, megkerülhetetlen szereplője.
A hatvanas évektől főszervezője, motorja volt a városi kispályás labdarúgó bajnokságnak, a Karácsony Kupának, a Strandfoci bajnokságoknak, az FC Hatvan által indított Hatvani Cégek Tornájának. A labdarúgás mellett, sokat tett a város tömegsport rendezvényei, a duatlon, a triatlon és a futófesztiválok sikeréért.
Gyula bácsi volt Hatvan „Minarik Edéje”, aki akkor volt boldog, ha a munkája gyümölcsét élvező, körülötte levő embereket is boldognak látta. Szinte végtelennek tűnő energiájának bizonyítéka az is, hogy haláláig elnöke volt a hatvani Naplemente Nyugdíjas Klubnak, tagja a Nyugdíjasok Heves Megyei Szövetségének, s az Országos Nyugdíjas Szövetség alelnöki tisztét is betöltötte.
2019-től a Felügyelő Bizottság tagjaként vigyázta egyesületünk munkáját is.
Egy kínai mondás szerint, aki ültetett egy fát, az halála után is itt hagyja az emlékét ezen a világon. Gyula bácsi hosszú, gazdag élete során nem csak egy fát ültetett – egész erdőnyit. Tudta, nem mindig a legterebélyesebb fa adja a legnagyobb árnyékot, és a mesékben is a legkisebb fiú és nem a legnagyobb, a legerősebb viszi a legtöbbre. Tudnunk kell becsülni a „közkatonákat”, akiknek a tevékenysége nem annyira látványos, mint amennyire hasznos.
Nélkülözhetetlen.
