Mi a futball csodája? Mi a futball lényege?
Nyilván sokféle választ lehet adni erre a kérdésre, de az elsők között, sőt a legelsők között ott van, hogy közösséget, identitást teremt. Közösséget teremteni azonban nem lehet legendák, ikonok nélkül, olyan emberek nélkül, akik a személyükben képeznek hidat múlt és jelen, közösség és egyén között.
A hatvani labdarúgás történetében is vannak ilyenek és közülük is kiemelkedik az a Blázi János, akinek távoztával nem csak ő halt meg – vele ment egy nem is olyan kis szelet a hatvani labdarúgásból is.
Jani bácsi közel fél évszázada, 1975-ben érkezett a klubhoz. Édesapja építette az atlétikai, valamint a füves „center” pályát – a jó munka jutalmaként lett a sporttelep gondnoka. Fia előbb segédgondokként, majd 1992-től „teljes jogú” gazdaként ápolta a sporttelepet, féltő gondoskodással nevelve minden fűszálat – de, ami talán ennél is fontosabb, minden futballistát. „A legbüszkébb az eltelt időben arra voltam, hogy Heves megyében nálunk volt a legjobb a pálya – mi a vonalazást mésztej segítségével csináltuk meg, amely mindig igazán tartósnak bizonyult” – mesélte egy korábbi interjúban úgy, ahogy csak a munkájára kényes mesterember tud beszélni arról, ami az életét jelenti.
Mert az ő életét – évtizedeken át hűséges, segítő társa, Erzsike néni mellett – valóban a pálya, „az a szép zöld fű jelentette. Ő, talán azt hitte, „csak” pályát csinál, miközben közösséget építve vált olyan legendává, akinek emléke halála után is velünk marad.
Az FC Hatvan egyesület sportolói, edzői, vezetői és szurkolói, a család gyászában osztozva búcsúznak Jani bácsitól, Blázi Jánostól.
